Novellák
Az angyal
Leszállt az este. A távolban még látszott néhány világosabb felhõ, de szép lassan azok is továbbúsztak. Az utcai lámpák már világítottak a parkban kis fapadok közelében. A nõ az órájára nézett. Még mûködött benne az elem. Csomagjából kivett egy fakó piros plédet és a padra terítette. Kis csomagját a feje alá tette, és megpróbált elaludni. Kihalt volt már a park, csak néhány párocska sétált el mellette. Fáradt volt már és éhes. Még azért van egy kevés pénze. Szerencsére jó idõ van, nem fázik. Megpróbál nem gondolni a jövõre, és túlélni a napokat. Az akác nehéz illata elborította a kis parkot, az égen csillagok ragyogtak. Mariann kinyitotta szemeit és a csillagokat nézte. Eszébe jutott, hogy már kislánykorában is mennyire szerette nézni õket. Hirtelen peregni kezdett elõtte élete filmje. Édesanyját látta báli ruhában végigpörögni a kis lakásban, és hallotta boldog nevetését. Valami mindig hiányzott az életébõl. Egy testvér, mert egyszem gyermekként nõtt fel, ennek minden elõnyével és hátrányával. Minden megadtak neki, minden divatba jött játék, késõbb ruha az õvé volt elõször mindig az óvodában, majd az iskolában. Irigyelték is sokan ez miatt, ezért nagyon büszke és hiú is volt. Eszébe jutott, hogy nem volt valami jószívû gyermek, néha csúfolt más szegényebb gyermekeket, lenézte õket. Egyszer egy fiúba azért mégis nagyon szerelmes lett. Õ maga sem tudta miért. Pedig a fiú szegényebb volt, de annál gazdagabb lélekkel megáldva. Szép volt a lány, a fiú is szerette õt. De a gõg gyõzött benne és mégis szakított vele. Késõbb felnõtt korában már olyan férfiakkal állt csak szóba, akiknek tele volt a zsebük. Késõbb feleségül ment egy gazdag üzletemberhez, de csak a pénze miatt, mert más nem számított neki. Dolgoznia soha nem kellett, eltartotta a férje. Gyermekük nem született, így az örökbefogadáson gondolkodtak már, mikor megtörtént a tragédia. Férje egy rossz üzletre tett szert, és mindenük elúszott. Ezután rendszeresen inni kezdett. Elõször csak keveset, majd egyre többet. Végül megfulladva találtak rá egy esõs hajnalon az utca kövén... Ezután egy szép tavaszi napon jöttek lefoglalni a szép nagy lakást, melyet jelzáloghitel terhelt. Iszonyú volt az a nap. Összeszedte kis csomagját ami volt, és neki a világnak! Szülei kimentek Amerikába, a lakás sincs már meg, testvére sincs, senkije, még ismerõse is alig. Hova menjen?
Az égbolt egyre sötétebb árnyalatot öltött, a csillagok biztatóan néztek rá. Számára már csak a most létezett. Nem is mert a jövõre gondolni. Megpróbált elaludni. Hirtelen úgy érezte, mintha valaki nézné. Kinyitotta szemeit. Egy szép nõi alakot látott maga elõtt, aki úgy nézett ki, mintha a régi korokból pottyant volna ide. Mariann zavarba jött.
- Nem tudok hol aludni... Nincs otthonom...
- Ne röstelkedj Mariann, tudom... - Honnan tudod, ki vagy te? - Régóta ismerlek, már kislány korod óta figyellek. Megpróbáltam felvenni veled a kapcsolatot, de soha nem figyeltél rám. Mindig rossz úton haladtál, s annyit hibáztál életedben, hogy látod ez lett az eredménye. Mariann megzavarodva nézte. Rosszul estek neki ezek a szavak, de a szép nõalak annyira õszintén és szeretettel beszélt, hogy nem tudott érte haragudni. Elgondolkodott...
- Mindig rossz úton? Ezt hogy érted? - Soha nem figyeltél a szíved hangjára. Talán csak egyszer, mikor Márkkal szerettétek egymást. Ez volt életed egyetlen jó döntése, mert akkor a szívedre hallgattál. De mikor mindenkit kigúnyoltál és lenéztél, nem önmagad voltál. Akkor sem, mikor érdekbõl mentél férjhez. Rengeteg karmát csináltál magadnak. Talán ha szíved egyszer majd megtelik szeretettel, meglátod a fényt, ami megvilágítja utadat... Akkor még van lehetõséged kijavítani hibáidat, és ha kerülõúton is, de elérni célodat..
- Ki vagy te?... Mire választ kapott volna a szép nõi alak eltünt. Közben felkelt már a nap, s vidám emberek járták a kis parkot. Gyerekek játszottak, mindenkinek a délelõtti nap derûs fénye tükrözõdött a szemében. Feje fölött galambok repültek. Egy asszony kisgyermeket vitt a karjában. Van aki munkába sietett éppen. A valóság ezernyi színben tündökölt. Egy kislány odament Mariannhoz.
- Odaadom a tízóraim jó? Én úgy sem szeretem.
- Köszönöm... - rebegte és szeme megtelt könnyel... Megette a szalámis zsömlét, összecsomagolta a fakó piros plédet, és elindult. Hagyta, hogy a lába vezesse. Majdnem a hirdetõoszlopba ütközött. Ekkor látta meg a hirdetést: "Holéczi Márk bentlakásos bejárónõt keres." Köszönöm... rebegte a felhõket nézve Mariann, és elindult a Nefelejts utca felé.
Gyertyaláng
Az égbolt szürkén nézett a kis falura, s néhány hópihe szállingózva búcsúzott a téltõl, perdültek egyet vidáman, majd az útra érve vízcseppekké váltak. A sötétszürke felhõk továbbtornyosultak, majd a hópelyheket esõcseppek váltották fel. A fákon már duzzadtak a rügyek, nyílni kezdett a hóvirág. A kis házak ablakai megnyíltak és szomjasan engedték be a friss levegõt melyben már érezni lehetett a tavasz illatát. A kertekben üde zölden sarjadt a fű. A cseresznyefa ágán szarka billegett és tekintgetett be a nyitott ablakon. A függönyt egyre erõsebben lobogtatta a szél. Az asszony nehéz mozdulattal felkelt ágyából és becsukta az ablakot. Hirtelen szédülni kezdett, le kellett gyorsan ülnie a fotelba, mely az ablak elõtt állt. Gondolatai élete értelmén és évei körül peregtek. Egyetlen fia már családot alapított, unokája már három éves de elég ritkán látogatják, õ sem zavarhatja õket gyakran, mert nagyon elfoglalt emberek a fia és a menye is. Férjével már rég külön élnek, elköltözött egy másik nõhöz, aki húsz évvel fiatalabb nála. Egyedül küszködött súlyos betegségével, és életének értelmén töprengett. Úgy érezte, hogyha örökre lehunyná szemeit, akkor sem hiányozna senkinek. Lehet, hogy ennyi volt csak és vége is már? Vajon tényleg van túlvilág? Azokra gondolt, akik már beszéltek különös halálközeli élményeikrõl, a testen kívüliségrõl, az alagútról és különféle fénylényekrõl. De nem e csak az elme furcsa játéka ez hasonlóan ahhoz, mint amikor a tűz lángja nagyot lobban még utoljára mielõtt végleg kialszik. Talán az egész csak az agy kémiai reakciójaként magyarázható az idegrendszer védekezéseként hogy könnyebben elviselhetõ legyen utolsó utunk a halál elõtt?
Nemrég műtötték rosszindulatú daganattal. A szomszédból Évike néha segít neki, vigasztalgatja. Gyakran mondja neki, hogyha õ is akarja, akkor meg fog gyógyulni. Csak éreznie kell, hogy van még értelme az életének. Hiszen még korai lenne meghalnia az ötvennégy évével! Éppen tiszta ágyat húzott neki ez a kedves teremtés, mikor már nem bírta tovább szíve a bánat súlyát, és így szólt: - Bárcsak mindenki olyan jóságos lenne, mint te. Látod, a fiamék felém sem néznek. Az unokámat egy éve nem láttam már. Tõlük akár meg is halhatnék már, azt sem vennék észre... - mondta keserűen Gréta, és a kövér esõcseppeket nézte ahogy szétfolytak az ablakon. - A gyerekek már ilyen hálátlanok! Ezért már nehogy búsulj! Látod, az én lányom ahogy betöltötte a tizennyolcadik évét el is költözött a barátjához. Csak akkor néz felém, ha pénzre van szüksége. De van ám azért más értelme is az életnek! Én bizony már bárminek tudok örülni. Ha süt a nap azért, ha esik akkor azért! Örömöm lelem abban is, hogy neked segítek. - De te legalább egészséges vagy. - mondta Gréta Évike gömbölyű karjait nézve, ahogy munka közben feltűrte pulóverjének ujját. - Most már igen. De mikor a lányom elment itthonról én is belebetegedtem szó szerint. Gyomordaganatot kaptam. Megműtöttek, szerencsére még idõben. Azóta nincs semmi bajom. - De nálam még kialakulhat áttét, hiszen mindenem fáj már, és olyan gyengének érzem magam. - Dehogy alakul! Neked még élned kell, bõven van feladatod. - Félek a haláltól. - mondta Gréta, és szégyenkezve lesütötte szemeit. - Nincs halál! Csak másik dimenzió. Amikor már tényleg befejeztük minden feladatunkat, vagy elakadunk véglegesen feladataink közben akkor halunk meg... - Erre még nincs bizonyíték. - mondta kesernyés mosollyal Gréta. - Akkor most meg fogsz lepõdni. - mondta titokzatos arccal Évike. Van gyertyád? Igen, ott a konyhaszekrény tetején, de mire kell az? Mielõtt választ kapott volna, Évi már meg is gyújtotta a gyertyát. Fénye melegséggel töltötte be a szobát, melyre már nehéz paplanként borult a szürkület. - Most leülök ide a gyertya mellé. Nézzél engem úgy, mintha távolba néznél át a vállam fölött, de ne mozgasd a szemed. - mondta Évi határozott hangon. Gréta egyre élesebben kezdett látni egy felhõhöz hasonlító halványzöld valamit, ami barátnõje válla és feje fölött körvonalazódott. Már egészen tisztán látta, de szeme elfáradt, nem tudta tovább mozdulatlanul tartani. Így a különös látvány is szertefoszlott. - Mi volt ez? - kérdezte csodálkozva Gréta. Biztosan te is hallottál már az auráról. Mindenkinek van, és egyénenként eltérõ színű. Most tedd eléd a két kezed és nézd a fehér fal hátterével, úgy ahogy az elõbb. Már gyorsabban sikerült elõhívnia tekintetével ezt a különös látványt. Ujjai között is ugyanaz a felhõszerű körvonal látszott, csak halványsárga színben. - Most pedig úgy nézd, hogy a sötét szekrény legyen a háttér... Gréta rövid idõn belül keskeny fehér csíkot látott körvonalazódni. Ahogy ujjait egymáshoz érintette majd újra eltávolította egymástól a fehér körvonal utána is olyannak tűnt, mintha összekötné ujjai hegyét. Évi jól értette, mit néz barátnõje. - Látod, ez az asztráltested. Ez az ami megmarad a halál után is... Gréta megdöbbenve nézett maga elé. Alig hitt a szemének és a fülének... De életének értelme még mindig egy nagy kérdõjel volt... Már teljesen beesteledett, mikor Évi elköszönt és hazament. Az asszony megint magára maradt. Meggyújtotta újra a gyertyát és meredten nézte lángjának udvarát. Egyre inkább egynek érezte magát a gyertya lángjával. Már nem érzett félelmet és feszültséget. Szíve körül erõsödni kezdett egy kimondhatatlan melegség. Érezte ahogy zajlik körülötte mindenütt az élet. A kis házakban a sárgán világító ablakok mögött, az utcán, a boltban, a falun túl... Az emberek körül aurák halványzöldben, kékben, narancsszínben, sárgában... asztráltestek fehéredtek a sötét éjszakában... A vonat távoli zakatolása, kutyák ugatása... az esõ ritmusos kopogása az ablakpárkányon... Szíve csordultig telt szeretettel az egész világ iránt... Már elmúlt rossz közérzete is. Nem érzett fájdalmat hasában a hosszú ücsörgés után sem. Mindenki iránt aki valaha megbántotta különös... de megbocsátást érzett. Jókedvûen aludt el, és lélekben megfiatalodva talált rá az elsõ napsugár patyolattiszta ágyában. Felkelt, rendbe szedte magát, felhívta Vilmost a magányos mogorva özvegyembert, aki nem olyan rég költözött ide, és meghívta ebédre. Egész délután beszélgettek, alig fogytak ki a szóból.
